pessoa

Nem mindig beszélek és írok egyformán.
Változom, de nem változom sokat.
A virágok színe más napfényben,
És más ha felhő takarja el a napot
Vagy amikor leszáll az éj,
S a virágok árnyék-uniformist öltenek.
Ám aki alaposabban megvizsgálja, láthatja,
a virágok ugyanazok.
Ezért, amikor úgy tetszik, ellentmondásba
keveredek magammal.
Figyelmesen nézzenek rám:
Most elfordulok jobbra,
Majd balra fordulok,
De mindig én vagyok és megtartó lábam is ugyanaz –
Maradtam, aki voltam, hála az égnek és a földnek,
A szememnek és az érzékeny fülemnek,
És a lelkem világító egyszerűségének…

Ma csaknem két oldalt elolvastam
Egy misztikus költő könyvébõl,
És úgy nevettem, mint aki nagyon sír.
A misztikus költők beteg filozófusok,
És a filozófusok mániákus emberek.
Mert a misztikus költők azt mondják, hogy a virágok éreznek
És állítják, hogy a köveknek lelke van,
S a holdsütés-delejezte folyók önkívületben vonaglanak.
Ám a virágok, ha éreznének, nem virágok,
Emberek volnának;
És ha a köveknek lelke volna, lények volnának s nem kövek,
S ha a folyók önkívületben vonaglanának a holdsütés delejétõl,
Nem folyók volnának, hanem beteg emberek.
Ha a dolgok érzelmi életéről akarunk
beszélni, ahhoz nem-tudás kell,
Hogy ne tudjuk, mik a virágok, a kövek, a folyók.
A kövek, a virágok és a folyók lelkéről szólani
Annyi, mint hamis-tudatú önmagunkról szónokolni.
Hála Istennek, hogy a kövek csak kövek,
A folyók nem többek, mint folyók,
S a virágok mindössze virágok.